2008. március 10., hétfő

Vasúttal Nagykovácsiba 5/2.

Folyt.


Ma már tudjuk, Kugler terve csak álom maradt. Az egyre mélyülő gazdasági világválság nem kerülte el Magyarországot sem, a válság közepette alig lehetett a meglévő közlekedést szinten tartani, új vasút építésére akkor gondolni sem lehetett.A sok „ha” helyett – ha nem tör ki a háború, ha nincs gazdasági válság, stb. – tegyünk egy „álombeli utazást” a magas-tátrai vasútra emlékeztető, Kugler féle Svábhegyi Széchenyi-vasúton az 1926-os esztendőben.


Buda egyik legforgalmasabb hídjánál, a Ferenc József hídnál, a Szent Gellért tér melletti rakparton szállhatunk be a szokatlanul csendes és füstmentes villanyvonat kényelmes Pullmann-kocsijaiba. A kocsikban első-, másod- és harmadosztályú helyek közül lehet választani. Az első osztályú ún. „szalon” kocsik a királyok kényelmét is kiszolgálja, míg a harmadosztályú „fapados” fülkék a hegyekbe vágyó tömegeket várja. Minden fél órában indul – és érkezik is – egy vonat. Budáról, Pestről, a főváros minden irányából érkeznek ide utasok. Vannak akik pontos uticéllal, míg mások csak a hegyekbe igyekeznek, ahol felüdítve magukat, majd vonattal, vagy pedig a már megszokott fogaskerekű vasúttal, illetve villamossal térnek vissza a városba.

De már jelez is a kalauz sípja, és elindul csendesen a villanyvonat a Duna partján délnek, a József Műegyetem előtt, majd élesen jobbra fordul és a Verpeléti (Karinthy Frigyes) úton át hamarosan eléri a Ménesi utat. Ezen suhan végig egészen a Kis-Gellért-hegyig. A Ménesi úti pálya körül még 1925-ben is sok vita volt. A fővárosi honatyák azzal álltak elő, hogy ne a Ménesi úton közlekedjen a vonat, hanem a majdan kiépítendő Villányi úti villamos pályáján, és csak Németvölgyből induljon önálló vasúti pálya, és a vasút ne helyiérdekű, hanem közúti jellegű legyen. Mintha csak a városban közlekedne. De ne törődjünk e véget nem érő vitával, tekintsünk ki balra a vonat ablakából a lágymányosi Feneketlen-tóra, és a partján épült csodálatos Szent Imre Plébánia templomra. A Kis-Gellért-hegy lábánál újonnan épített kis teherpályaudvar segíti a Buda környéki bányákból érkező teherárúk fogadását, átrakodását. A teherpályaudvart egy új szárnyvonal köti össze a Kelenföldi pályaudvarral, a teherszállítmányok a hegy felől erre vihetik tovább rakományukat.

A vonatunk megállás nélkül átsuhan a teherpályaudvaron, s a Győrbe vezető Győri út felett átívelő hídon halad tovább az első állomásig. Már 4 kilométert tettünk meg, mire a hegyi vasút megáll. Németvölgy állomás! – halljuk a kalauz kiáltását. Nemigen szállnak itt le, hiszen aki a városon belül akar utazni, az inkább az olcsóbb villamost választja. De felszálló annál több van. A Széll Kálmán tér irányából érkezők itt érhetik el a vasutat. Újra elindulunk, s a vonat elkezd felfelé kapaszkodni, majd a Sas-hegyi Szaxlehner nyaralónál délnek fordul. Itt még gyanakodunk, hogy talán majd nehezen bírja a „villanyparipa” a kaptatót, de hamarosan büszkeséggel teli szívvel megnyugszunk, Kandó Kálmán találmánya valóban világraszóló. S az alig 3 perces utazás után vonatunk már meg is érkezett a Sas-hegy oldalában meghúzódó egyszerű kis Sas-hegy megállóba. Alattunk van a Németvölgyi temető, s jobbra látszanak a Svábhegyre kapaszkodó utak. Újra fütyül a kalauz, s suhanunk is tovább délre, az egykori ősi Sasad falu irányába. Továbbra is délnek kapaszkodva a vonat a Sasadi-dűlőbe fordul, s megállunk a Sasad megállóban. Itt több a leszálló, mint a felszálló, a leszállók virágcsokorral igyekeznek szeretteik sírjához a Farkasréti keresztény vagy zsidó temetőbe. Még 7 perc sem telt el, hogy a Gellért térről elindultunk, s a temetőbe igyekvők már a temető kapujában lehetnek.

A Sasadi-dűlőt elhagyva szeli át a vasúti pálya a Budaörs falujával határos Spanyolréti-dűlő lankásabb vonulatát. Már látszanak az előkészületek a hatalmas, korábban szőlővel telepített, mára már inkább kopár, vagy szántóföldi művelés alá vett lankás hegyoldal felosztására. Itt épül majd a város szándéka szerint a Spanyolréti-dűlő és a Magasúti-dűlő több, mint 1000 hold nagyságú szőlő- és gyümölcsöse területén a túlzsúfolt belvárosból menekülő tehetősebb polgárok dél-délkeletnek tájolt kertvárosa. Hamarosan feltűnik jobbról a kerekded Rupp-hegy 257 méter magas dolomit röge, s a füves, rekettyés hegyormon olykor feltűnnek a felszínre törő budai márga fehéres foltjai. A Budai hegyvidék szinte valamennyi szerelmese ismeri a névadó Rupp Jakabot, az udvari kamarai levéltárost, numizmatikust és várostörténészt, akinek várostörténeti könyvei nélkül nemigen indultak komolyabb kirándulásra a XIX. Század második felében. A Rupp-hegy kúpját megkerülve megáll a vonat Budaörs hegyvidéki határánál, a Spanyol-rét megállóban.

Folyt. köv.
(részlet Salamin András: Buda-hegyvidéki vasutak című könyvéből)

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

nagyszerű, nagyszerű...
szeretem ezeket az utazásokat:)
meg a kisvasutakat, meg a hegyeket.
Spájder

Julis írta...

még három rész lesz, olyan hosszú, nem fért volna fel egybe. kár, hogy csak fikció az egész. a többiben korabeli fényképek is lesznek.